A Pillepohár hatás az az elméletem, amely a pillangóhatás elvére épül, de a művészi alkotás, különösen a fotográfia kontextusába helyezi azt. Ennek a szemléletnek a magja egy konkrét megfigyelésből fakad: Feri, a barakklakó, tavasszal utólag ugyanoda vágta a pillepoharát a barakk oldalához, ahová én télen egy golflabdát ütöttem. Ez a látszólag jelentéktelen, véletlen egybeesés lett az inspiráció, amely nyilvánvalóvá tette, hogy az időben távol eső események milyen mélyen kapcsolódnak egymáshoz. A „pillepohár”, mint szimbólum, egy apró, törékeny eseményt reprezentál, amelynek az időben való mozgása – akár egy pohárba zárt pillangó repülése – látszólag jelentéktelen, mégis alapjaiban változtathatja meg a jövőbeli események trajektóriáját. Ez a szemléletmód a fotográfiát nem csupán a valóság rögzítésére szolgáló eszközként értelmezi, hanem mint egy időbeli lenyomatot, amelyben a múlt, a jelen és a jövő rezonál egymással. A fotográfiáimban azokat az egyedi és megismételhetetlen pillanatokat keresem, amelyek önmagukban hordozzák a jövőbeli események „magjait” vagy előrejelzéseit. Ezt a felismerést a néző számára is lehetővé teszem, arra invitálva őket, hogy a látszólag egyszerű képek mögött fedezzék fel a mélyebb összefüggéseket, az egymásba fonódó idővonalakat. A Pillepohár hatás egy poszt-kaotikus esztétika, amely a rend és a káosz határán mozog, és a véletlen szépségét emeli ki. A művészeti gyakorlatom tehát a nyomok gyűjtéséről szól. A fotókon keresztül vizuális fragmentumokat mutatok be, amelyek bizonyítják a komplex, nemlineáris ok-okozati láncolatot. A golflabda és a pillepohár története vizuális metaforája ennek a folyamatnak, olyan rétegeket tárok fel, amelyek elmosódnak a hétköznapi látásmód számára. Ez a művészet arra ösztönzi a nézőt, hogy a képen látottak ne csupán egy izolált pillanatként, hanem egy sokkal nagyobb, az időben kibomló narratíva részeként értelmezzék.